Az ország, mondhatni legszegényebb részében, annak is egyik kis eldugott falujában, Sóstófalván él egy kedves család. Takaros ház, rendezett portával.
Belépünk Éváékhoz, ahol férje, és gyermekei fogadnak minket. Az 5 éves Bogika mosolyogva, a legkisebb Lacika szégyenlősen bújik elő. Lassan mindegyik gyermek előkerül, fel is tűnik, hogy otthonukban több a gyermek, mint a bútor. Éva körbevezet a lakáson az agyonhasznált tárgyak között. Mindegyikről pontosan tudja, kitől,mikor kapta. Régi tulajdonosáról is tud mesélni. Az ütött-kopott fürdőszobában a kád szélén viszontlátom kisfiam régi törölközőjét. Jó érzés, hogy ők örömmel használják, amit mi már szívesen nélkülöztünk. Sokan lennének ezzel így, akik bármit is adtak már Éváéknak.
Minden helyiségben van 1-2 ágy, kell is ennyi embernek. Az előszobában is, ahol beszélgetünk, van 3 fekhely. Az édesapa szomorúan meséli, a környéken nincs munka, Miskolcon ha lenne is, amint meghallják, hogy messzebbről járna be, és buszbérletet kéne adni, el is küldik. Ahogy a hangulat oldódik, egyre több a gyerek körülöttünk. A 8 éves Krisztike még a füzeteit is előhozza, sőt az ellenőrzőjét is. Feltűnik benne egy beírás, színházlátogatás Miskolcon, 1200forint. Bekarikázni, kérem, nem kérem. Ők nem kérték. Akkor és ott ez természetesnek tűnik. Honnan is tudnának annyi pénzt előkeríteni? Annyi mindenük nincs, ami nekünk természetes, miért futná pont egy színházjegyre? Éva azért örömmel meséli, hogy az erdei iskolába a fiúk el tudnak menni, arra már majdnem összejött a pénz.
A 11 éves Zsoltika és 12 éves Gergő nagyon várják, pedig nem mennek messzire, csak a néhány 10km-re lévő Bogácsra. Ennél távolabb talán még nem is jártak.
Nagyon örültünk a találkozásnak, nagyon kedves, közvetlen embereket ismertünk meg.
Szívesen visszamegyünk!
