Nagyon nehéz adni, mert lusták vagyunk. Nem akarjuk kidobni, rakosgatjuk, majd gyorsan meg akarunk válni tőlük. Így keletkezik a szemét, ami még tegnap valakinek örömet is jelenthetett volna. Sokszor kell mondani, hogy nézz körül és tedd fel az oldalra. Ja azt nem azt már végképp nem. Ok, feltesszük mi. Aztán megköszönik és ugye milyen jó?
Kapni is nehéz. Odaviszem. Csak egy cipő, sosem hordott. Ajándék. Nem néz a szemembe, szégyelli. De miért is? Nekem van, egy ostoba vétel volt, csak a lelkemet nyomassza, így legalább azt hiszem másnak hasznos. Odaadom, halk köszönöm és elrohan. Később a neten nagy köszönöm, igazán hálás, de ott személyesen - ciki. Még tanuljuk mind a ketten.
Persze nem is erről akartam írni, hanem a csalódásról.
Sok történetem van, aranyos is borzasztó is. De a legfájdalmasabbak a csalódások. Jellemző történet az oldalon, amikor lehetetlen élethelyzetből az oldal 180 fokot fordít, és mint a tündérmesében minden jóra fordul. Nem egy ember munkája, sok-sok ember összefogása következtében kerekedik a történet. Gyönyörű zárókép: a család új otthonban, a gyerekek, felnőttek boldogok. Na itt az amerikai film vége. Majd következik a magyar valóság: aki eddig nem tudta beosztani az életét, a pénzét, az energiáit, az ezután sem. Aki eddig kereste a kifogást, hogy miért nem dolgozik, az most is keresi. Amikor az újabb lehetőségeket is feléli, megint az oldalhoz fordul és várja a csodát. És megint segítünk, nyugdíjas önkéntes a lelkét kiteszi, hogy megint jobban érezzék magukat. De ez így igazságtalanság. Mindig azok kapjanak, akik a legjobban tudnak sírni? Az meg, aki becsületesen végzi a dolgát, aki két állásra bevállal egy harmadikat, annak meg semmi, úgy is megoldja?
Szeretném ezt a gyakorlatot megváltoztatni. Évente csak egyszer lehet segítséget kapni, olyan fogjunk össze típusút. Ne mindig ugyanazoknak gyűjtsünk. Hagyjunk életteret a csendesebbeknek is. Próbáljuk meg beosztani a lehetőségeinket!